Nőifoci.com

Gondoltam rá, hogy az új honlap első blogbejegyzését valamilyen nagy ívű köszöntővel illene kezdeni, hercig kis írással arról, hogy régi álmom vált valóra a társak – elsősorban Horváth Ádám és Jakab Zsolt – segítségével, olyan honlapja lett a női labdarúgásnak, amellyel (jó, nem most, amikor még csak a tesztverzió fut, de hamarosan) büszkén állhat a szakág a külvilág elé.

Akartam néhány szót vesztegetni arra is, hogy az utóbbi néhány hét fontos, új tendenciája számomra a magyar női futballban, hogy mégis csak létezik valamiféle önös érdekektől mentes, klubok fölötti együttműködés – jó példa erre, mennyien segítették a honlap létrejöttét, de említhetnék mást is, Dörnyei Balázsék U15-ös válogatott-projektjét, a szombathelyiek „a jövő olimpikonjai” ötletét, és a sor még hál’ Istennek, hosszasan folytatható volna.

De arra jutottam, hagyjuk a fényezést és csapjunk bele rögtön a lecsóba – tekintettel arra is, hogy rengeteg a tennivaló, a feladat, a probléma.

Vacilláltam, írjak-e arról, hogy aggódom mi lesz nyártól az NB II-vel, lesz-e egyáltalán másodosztály, felvetődött, hogy előhozakodom két régi mániámmal, a női csapatokra szabott klublicenccel és az utánpótlás-korosztályok „átrendezésével” – de aztán arra jutottam, mindez ráér.

A honlap elindulásának ünnepi pillanatához, a jövőbe nézéshez, jobban illik, ha csak annyit írok: „Hajrá Zsófi!”

Hajrá Zsófi, azaz bővebben: „Hajrá Görög Zsófi!”

Hogy esetleg vannak még a női futballban olyanok, akik nem tudják, kicsoda Görög Zsófi? Biztos vagyok benne, ez csak átmeneti állapot.

Zsófi tizenhárom éves, Nagydoboson, a keleti határhoz közel nőtt fel. Amióta az eszét tudja, focizik, ami a Görög családban nem is csoda: édesapja, Csaba, nagyszerű futballiskolát hozott létre és vezet. A Görög focisuli adott már játékost a Vasasba is –  talán az sem mellékes, hogy a piros-kékeknél pallérozódó srác (véletlen, de szintén Csabi) nővére is focista lett, Tóth Eszter a Hegyvidék játékosa.

Nem akarok senkit sem „Ki kicsoda” lexikonnal untatni, pusztán azt szeretném jelezni, hogy a női futball térképének fehér foltjai sem annyira fehérek, ha van elszánt ember, aki beszínezné azokat.

Görög Zsófi úgy két évvel ezelőtt Kelet-Magyarország legtehetségesebb lányfutballistái – érdemes figyelni a nevekre: közülük Zsófi nővére, Lilla a Nyíregyháza Spartacus védője, Mosdóczi Evelin és Bereczki Orsi most igazolt a Fradiba, mindketten U17-es válogatottak, és akkor ott van még Füredi Andi berettyóújfalui „alomja”: Roza Viki, Tóth Szasza és a szupertehetséges Kocsány Petra – között, az Olimpia játékosa lett.

Korosztályukban – a pestiekkel, Dénes Katával, Németh Felíciával, Kálmán Bibivel együtt – megnyerték Svájcban a Húsvéti Tornát, aki a korosztályba belefért, játszott az U17-es országos bajnokságban ezüstérmes csapatban, de azután a lelkesedést és az elszántságok legyűrte a távolság, a pénztárca, az iskolai kötelezettség.

Mindannyiunk szerencséje, hogy nem adták fel! Orsi és Evelin az U17-es válogatottban elhelyezte magát a női futball térképén, számukra egyenes út vezetett valamely nagycsapat utánpótlásába – a szülők számára csak az volt a kérdés, a Fradit, a Feminát, az MTK-t, vagy a Viktóriát válasszák.

Zsófi azonban – aki sok szempontból a legjobb alapokkal rendelkezik közülük – eddig a magyar női futball mostohagyereke volt. Miután 1996-os születésű, hiába tehetséges, nem hogy a felnőttek között, de az U17-es bajnokságban sem játszhat. Nincs ma Magyarországon olyan női nagypályás bajnokság, amelyben pályára léphet. Az előző mondatban a női bajnokság a lényeg, női csapat van, hiszen a Fradi U15-ösei – ahogy a Viktória fiataljai is – fiúk között nagypályáznak.

Zsófi családja is döntésre kényszerült. Amikor az édesapja, Csaba felhívott, és megtisztelt azzal, hogy kikérte a véleményemet, azt mondtam neki: döntsétek el, ha futballista akar lenni, költöznie kell. Kimondva sem könnyű, megélve még nehezebb. Mégis csak egy tizenhárom és féléves nagydobosi kislányról beszélünk, aki most elszakad a szülői háztól, az anya-apa nyújtotta mindennapi kényelemtől, és a saját lábára áll.

Szívből szurkolok neki, és persze nem csak azért, mert még pici lányként megszerettem.

Zsófi, aki néhány hete a női futball mostohagyereke volt, most a női futball mintagyereke lehet.

Alaposan átgondolták, és döntöttek: bíznak annyira a női labdarúgásban, hogy ehhez igazítsák Zsófi, és rajta keresztül a család életét. Fontos győzelme ez a szakágnak, még akkor is, ha ma még kevés a „görögzsófink”. Az sem lényegtelen, ha a pozitívumokat szemléljük, hogy Dörnyei Balázsék olyan feltételeket teremtettek a kollégiummal, iskolával, amelyet látva egy felelősségteljes, alapos szülői páros bátran elengedheti a gyereket. (Balázs talán egyszer itt a honlapon is mesél majd az általa felépített rendszerről: itt és most legyen elég annyi, ahogy dolgozik, az nagyszerű – és csak sokadlagosan pénzkérdés.)

Zsófi ügyében egy pirospontot talán mi is megérdemlünk, amiért önzetlenül egyengettük egy pazar tehetség útját a tőlünk független, másik csapathoz, klubhoz – akár vissza is kanyarodhatnék a bevezetőhöz: szerintem pozitív folyamatok indultak el, létezik már klubok fölött álló együttműködés, az egész szakág érdekében.
Zsófinak pedig szurkolunk, mert nem csak egyszerűen futballoznia kell, de nehéz feladatot is kapott. Minta lehet, akinek a példáján talán sokan indulnak el, ma még fehér foltnak látszó területekről Szombathelyre, Győrbe, Pécsre, Szegedre, vagy éppen Budapestre.

Hajrá Zsófi!