|
 Annak kapcsán, hogy Kiss László, a női szakág vezetője hétfőn prezentációt tart, majd ötleteket is vár, kér a következő évi versenykiírásokhoz, sokakkal, sok mindenről beszélgettem. Gyülekeznek is az elképzelések, valóban van esély arra, hogy időben készüljenek olyan versenykiírások, amelyeket nem kell menet közben toldozni-foldozni.
Most azonban nem a versenykiírások kapcsán készül blogbejegyzés – azt a témát hagyjuk meg hétfőre.
Az amatőr sportolói szerződésekről szeretnék néhány gondolatot írni – és egy javaslattal is előállni.
Fura szülemény, talán azt sem lenne túlzás írni, fura torzszülemény az amatőr szerződés. Klubvezetőként nyilván úgy gondolom, szükség van rá, ha másért nem, akkor azért, mert a csapat működtetési költségének csak töredékét teszik ki a tagdíjbevételek. Olyanra most nem is gondolok, hogy A, vagy B esetleg pénzért vesz játékost, és a befektetett „tőke” védelmében válik fontossá a kontraktus.
Ha azonban azt nézem – mondjuk így, semlegesként, kívülállóként, de főként szülőként -, hogy mire jó az amatőr sportolói szerződés, akkor fájó szívvel és összeszűkült gyomorral állapítom meg: kizárólag a játékos szívatására.
Ha a kérdés jogi oldalát nézzük, az általános elvárás az, hogy a két fél, tehát a játékos, illetve a klub között egyensúly alakuljon ki: azaz ki-ki adjon is, kapjon is. Nyilván, a klub azt mondja, ő adja a pályát, az edzőt, a csapatot, a versenyeztetést, ennek az értéke jóval több, mint a tagdíj. A játékos meg – innentől kezdve óriási különbség lehet klub, és klub között – gyakran úgy érzi, hiába a papír, ő bizony semmit sem kap abból (jó minőségű pálya, szakképzett edző, komfortos utazás, normális szerelés, pláne étkezés), amit a versenysport, no meg a szerződés adhat. (Érdemes ezt átgondolni abból a szempontból is, miben kap többet, mást, a magát szerződéssel elkötelező játékos, mint aki azt mondja, ő bizony alá nem ír semmit…)
Arra most ne pazaroljunk időt, szót, hogy az amatőr szerződés a magyar sporttörvény kreálmánya, a „nemzetközi mezőny” levegőnek tekinti. Ezt tudjuk, és addig nem mennék most el, hogy a szerződések megszüntetése mellett érveljek. Lennének egyébként ellenérveim is, bőven.
Azt gondolom ugyanakkor, a női labdarúgás speciális helyzetben van az amatőr sportolói szerződések tekintetében is, akár a férfi futballhoz, akár a többi sportághoz képest. A különbség alapvetően abban van, hogy: a) többségükben gyerekek alkotják az országos bajnokság két „felnőtt” osztályát; b) az utánpótlás amatőr szerződését nem írja felül, nem követi profi szerződés.
Sok klubban a hároméves (mert hosszabbat nem lehet…) amatőr szerződés aláírása a „beugró”. Anélkül nem is játszhat a játékos. És, hány példát látunk arra, hogy amikor a játékos – ilyen, vagy olyan okból – elhagyná a klubot, béklyóként tekeredik rá, köti gúzsba az amatőr szerződés – amelyből, hangsúlyozom, neki, legalábbis a „nem szerződéses” klubtársához képest – az égvilágon semmi előnye sincs! Mit tehet? Semmit. El nem mehet, marad a visszavonulás, esetleg mentőövként a rokonsportág, a futsal.
Az a felvetésem, az az ötletem, a női labdarúgás klubjai állapodjanak meg egy olyan gentleman's agreementben (máshogy kivitelezhetetlen, a közös tisztesség helyettesíti a jogi eszközöket), hogy a jövőben megkötendő amatőr szerződéseikbe belefoglalják azt a klauzulát, mely szerint a több mint hét hónapig (azaz egy, két átigazolási időszak közötti teljes periódust, valamint még egy kicsit) bajnoki mérkőzésen pályára nem lépett, távozni kívánó játékosuknak „ingyen” felbontják a szerződését. Hadd menjen, hadd játsszon. Elegáns volna mindezt azzal megtoldani, hogy vállalják, a már élő szerződések esetében sem kérnek több, mint 50 000 forint nevelési költség-térítést. Kiemelem még egyszer, kizárólag a hosszú ideje nem játszókról van szó.
Azt gondolom, kinyilvánítanánk egy olyan szándékot, amely szerint a szakág egészének érdekét a klubérdek elé helyezzük. Ráadásul, ez nem csak ebben az egy kérdésben volna üdvözítő.
|
